Kinyitottam a szekrényt,
s kiszállt egy keselyű..
bentről sírást hallottam,
kintről hegedűt..

Mégis átléptem oda,
hol az idő, meg-megáll,
hol szürke kőből épített,
világot a halál...

Előttem két szürke torony,
köztük szürke ajtó áll,
mellette a szürke sereg,
épp kezdi a toborzást..

Szürke arcuk, mint az út,
olyan száraz, oly poros,
érzéstelen robotok ők,
nincsen köztük, se jó, se rossz..

Égbe nyúló szürke nyírfák,
szürke templomok között,
hol a Nap nem kel fel,
a szürke hegyhátak mögött..

Mostmár menekülnék innen,
de a táj nem mozdul mellettem,
magamra nézek, s meglátom,
én is szürke lettem..