Zongorámból bús dalt csalok elő,

Velem susogja a zöldellő erdő,

S velem sír, a szontyolodott felhő.

Egymásra csúsznak a fáradt dallamok,

Számból jönnek a fájó énekhangok.

Búsan szól az énekem énnekem!

Átszáll az lágyívű dombokon, sziklás hegyeken,

Hajlongó fák közt lombos erdőn, s pipacsos réteken,

Át, egészen át, a rózsától illatozó kiskerteken.

Hozzád odaérve, leesik megpihenve az ablakodon,

Mint messziről jövő, elcsigázott madár a párkányon,

Ott halkan, kérőn bekopog, s szól leülve karnisodon,

Tiszta, csillagos éj nekem a szemed,

Rebbenő álom az arcod, puha bársony a kezed,

Olvadó selymes a hangod, hajló nád a tested.

Hiányzol mint a levesből a só, gomb a kabátról,

Az énekem s az egész életem csak rólad szól!

Ha hozzám szólsz, bizseregően ég a szívem,

Ha érintesz, olvad, vágytól libabőrös testem.

Mintha örökkön mindig is így lett volna,

Hosszú, szürkeruhás napokon a hétvégét várva,

Alkonyattájt a szélre csókot szórva,

Csendes álmot hintek a homlokodra,

Várva az oly édes szombatra.