Nézem Őt, ahogy itt fekszik előttem,
Mintha ösztönösen simogatná két kezem.
Bejárják ujjaim minden porcikáját,
Varázzsá változtatja képzeletem báját...
Ahogy alszik, az Ő arca Isten legszebb műve!
Ahogy a messzi álmot kutatja két szép szeme...
Oly mesés az arca, oly csodás,
Mint egy megfesthetetlen kép, egy látomás...
Bárcsak most megállíthatnám az időt,
S csak nézném,csak csodálnám Őt...
Némán, hogy az Ő szuszogása töltse be a teret,
Hogy halljam halk sóhajod, mely élteti szívemet...
Kezemmel lassan megérintem arcod,
S TE felnyitod pillád, rám veted pillantásod...
Ó!!Az a pillantás!!!A legszebb nekem,
Bárcsak mostmár minden éjjel itt ébrednél velem...
Hogy enyém legyen a hajnal első pillantása,
Hogy rám ragyogjon gyönyörű ajkad pajkos mosolygása...
Hogy első hangod az én fülembe csengjen:
"Jó reggelt kicsim,végre itt ébredsz mellettem..."
Ó!!Mindent megtennék hogy álmom valóra váljon,
Hogy utolsó esti, s az első reggeli gondolatod értem kiálltson...
Hogy szívdobbanásaod a távolból zakatoljon felém,
Hogy egy nap útra kelj, s megérkezz elém...
Hogy végre megláss, s megláthassam milyen csodás vagy
S akkor talán egy picit az idő is békén hagy...
Talán a kedvünkért megáll egy pillanatra,
Hogy ott állhassak karjaid közé fonódva...
Hogy átölelj végre, s kezedbe vedd arcom,
Hogy szemed gyilkos örvényébe fulladjon pillantásom...
Hogy elvihesselek oda, hol minden bánatom pihen,
A padomhoz, az ódón templom mögött, a tölgyfa tövében...
Hogy leültesselek oda,s csak meséljek neked,
S te csak hallgatnál csendben, ahogy eddig is tetted...
S akkor és ott én neked adnám szívem,
Hisz megnyitnám előtted poros lelkem...
Nem tudom, Te örülnél e őszinte szavimnak,
Bár lehet nem hinnél hű vallomásomnak...
De oly jó lenne veled egy este ott ülni,
S a múló pillanatban beléd merülni...
Talán közelebb kerülnénk egymáshoz, talán nem,
De én csak álmodozni tudok, csak ezt tehetem...
Oly jó lenne a holdfényben megfogni a kezed,
S a ragyogó csillagfényben csodálni a szemed...
Talán akkor éreznéd hogy mit is jelentesz nekem,
Hogyha kellene azért a percért feláldoznám az életem...
Hogy egyszer mélyen szemedbe nézhessek,
Hogy akkor és ott mindent őszintén tehessek...
Hogy megölelj csendesen, s szoríts vágyón,
Hogy belenézz a szemembe oly kívánón...
Hogy simogasd az arcom, hogy cirógasd ajkam,
Hogy lágy szellő-ujjaddal járd át ében hajam...
Hogy behunyt szemmel szívd magadba illatom,
Hogy vak-tapogatózó ujjaiddal térképezd fel arcom...
Hogy lassan felém hajolj, s csókold meg ajkam,
S súgd fülembe:"Erre vágytam már régóta..."-de csak halkan...
Hogy utánna átölelj, s lassan öledbe ültess,
Hogy akkor és ott mindennél jobban szeress...
Hogy kerge ujjaid szellőként suhanjanak testemen
S suttogd hűen: "Oly csodás vagy Kedvesem..."
De talán ez csak egy vágy,melyet muzsikál bús szívem
Mely rég érted szenved már,drága Ismeretlen...
Szebbnek tart Téged,mint a legszebb képet,
Értékesebbnek tart, mint bármilyen mesés kincset...
Érted dalol minden éjjel, a szél viszi bús dalát,
Hátha a messzi távolban egy sötét utcában Rád talál...
Füledbe suttogná az esti szél halkan:
"Kedvesem!Halld már végre!!!érted kiállt szavam!
Mondd Drága!Miért nem jössz már?Szükségem van Rád!
Hisz kínoz az élet, s üldöz a bánat, a Vád...
Szükségem van karod ölelésére,
Tested egészére, gyengédségedre...
Hozzád akarok bújni, halkan, csendesen,
S elaludni hozzád bújva a éj sötétjében..."
De te talán más hangját várnád,
Kivel hétvégenként megosztod a párnád...
Ki hozzád bújhat, hisz övé a szíved,
Hisz benne vesz el már rég minden tekinteted...
Akinek fülébe súgod minden szerelmes vallomásod,
Aki uralja minden álmod,ábrándozó látomásod...
Nem szab hát hogy továbbra is így vágyjak utánnad,
Hisz tudván hogy Őt öleled, csókolod, felemészt a bánat...
Napról, napra egyre gyengébb vagyok,
Talán egy szép hajnalon meghalok...
Utolsó lehelletem majd útra kel hozzád,
Hogy megtudd Te voltál szívemben a legnagyobb boldogság...
Érted dobbant szívem minden pillanatban,
Talán majd találkozunk egy másik világban...
Talán...vagy talán soha...