Szívemből tódul a vér
fáj…
Elönt mindent kegyetlenül
Marja szívem szüntelenül
Ez a hajdan édes, tűzes  vér…
Fáj, fáj, nagyon fáj
Csak zúdul, zúdul
Nem állja útját semmi sem
Fény sehol sincs
tán kilométerekre innen.
Lecsapott.
Annyira fáj.

A patak elszabadult
s törni bármit kész
zúzott is már, hallhatatlan vész
Suttogja: itt ez a kéz
fogd már meg, hadd ragadjon magával..
sebtében a halál…
Fáj
Fáj
Szüntelen fáj
Szűnni nem akaró láz!
Semmi kép sincs már,
hihetetlen fáj…

Öntsön már el egészen
Végezze már ki mocskos életem!!
Vér…friss vér: mindenütt.
Tócsákban áll
Szívem
Lelkem
Minden szervem,
Álmom: én…
Minden mi él
csak nehéz kődarab,
nem látom már az útat
Belepte a dér a nyarat.

Kínok húrjain megfeszülve érzem
sose érhet véget versem
mert ez egy végezhetetlen,
halál fájának ágaival szerteágazó
gyötrelem
melyen a halál gyümölcse terem.
S mindezekkel együtt élve
mily édes kín lehetne
ha fagyos lehelletnyi életem
nem lett volna ily halálos
és szívből kívánnám
a halál nedvdús ízének gyümölcsét

Fáj.
Mi elmúlt már
nem jön vissza már
nem néz már rám senki sem
nem szabadulok innen sohasem.
Hallom a szennyes vér csobogását
S látom a halál árnyékának őrét, ki megfagyott:
Odafagyott fölém
hogy mindvégig őrizzen
s a kellő pillanatban
lerántson a mélybe
Érzem: mindjárt itt a vége.

Fagyos tekintetek. Oly idegenek…
kik ezek? Nem látok, csak szemeket…
néznek, s mondják: érezd meg!
Érezd meg
S vesszen oda életed
Itt a kés, döfd s nézd ahogy véred
csepeg
ömlik
zúdul..
Lecsukódnak pilláim
Sötét
Vége már:
hisz már nem fáj.