Távoli visszhangok zengve zengik
Szabadszállást- s mindent mi benne rejlik.
Itt léptem át életem kapuján
Itt mondtam ki először:
Édesanyám, édesapám.
Itt nyílt meg előttem
A kékség óceánja
Itt néztem először bele
A világ kozmoszába.
Itt kezdtem el szövögetni életem fonalát
Itt: hol a legzöldebb síkságok
Végtelenjüket aratják
Ahol mindig csend van és némaság.
S még a méhek is hangtalan zümmögnek
Virágokról virágokra át.

De ki tudja mi van most épp odaát
Már nem lelem létem e békés nyugalomban
Milyen lehet az a boldog némaság
Ami mindig is ott ült a vidéken, kedvesen
Milyen lehet a kis csermely
Mi útját szelíden előretörve énekel
Mi lágyan ringat, s a bánatot űzi el?

Miért hagytam mindezt el?
Miért kellett, mi volt, tova tűnjön el?
Ezt kérdem, de az ég sem felel
A szív dobog csupán
S én tudom: Hol rontottam el
Szülőföld szeretete, ó ne hagyj el!