Talán a szívem most szemtelenül merész,
s félek, hogy minden szó, már túl kevés.
Ma hozzád szólni vágyna ajkam,
úgy,ahogy a világot Benned láttam.
Lám, így lettél Te bennem üde reggeli gondolat,
kisöpörve,elűzve minden baljós gondokat.
Még nem ütött a harang misére,
De szép lelked, már rálapult szívemre.
Édes hangod nélkül így lett a drága csend,
s karod, békeszigete, hol megpihent a rend,
a sokat hajszolt, kergetett, megfáradt szívem,
miről oly gyakran képzelem s hiszem,
csak azért doboghat még újra,
hogy végre s mindörökre megtanulja,
Te vagy az élet illata, édes íz a számban.
Mikor nagy melegemben hűsszellő érintésére vágytam,
voltál Te a hűst adó harmat az én lázas testemen,
vadrózsaillatát hordó szellő a zöld réteken.
S így lett haragod sötétfelhő, belőle nyári zivatar,
vágyad izzó éh, mi csupáncsak engem akar!
Tőlem a messzeségben jártál, zsák borult szívemre,
könny csordult az üres helyedre.
Irdatlan hiánya féltőn simogató kezednek,
álmatlan leplet cipeltek könnyes szememnek.
Voltál magad, éjszakámon a fény,
árnyékom, az elérhetetlen lény.
Vigaszt, örömöt hozó mennyei tündér,
kinek pillantása, egy élettel felér.
S csillapító, hűvös, kristálytisztavíz rekkenő nyárnapon,
forró csókod bőrömön, a csattanó vakon.
Édesen fájó szabadságom és rövid, tüzes láncom,
melegségem fázós hajnalon, s részegítően szép álmom,
kihez érkezni, s odabújni mindig vágyom.
Te lettél s vagy a tündérvilágom,
az igaz, nagy szerelmem, boldogságom!