Egy látszólag kellemes, napos délután
Egy csinos,  szép lány sétál az utcán.
Mindig derűs arcára most könny hull,
S körülötte mindenfelé az egész táj beborul.
Percek alatt megindul az égi áldás,
S szinte senki sem maradt az utcán.
A lány keresett egy helyet,
Ahol meghúzhatja magát,
Amíg az eső el nem áll.
S talált is egyet, bement.
Alig néhány óra telt el,
és a lány újra útra kelt.
Ment az utcán, ballagott,
S egy lágy hangot hallott:
"Állj meg, ne menj el,
Tudnod kell, hogy még mindig szeretlek!"
A lány megállt és mindent feledett,
Mert szerelmének nem mondhatott nemet.
A lány átölelte a fiút,
Mostmár végleg elfeledte a bút.
Megcsókolták egymást, mert tudták,
Hogy szerelmük igaz, és nem ismer határt.
Mindent elárult a szemük,
S így lett új a régi szerelmük.